NEPP JÓZSEF (1934–2017)
Tavaly lett volna 90 éves Nepp József, aki szinte önálló intézmény volt a Pannónia Filmstúdión belül. „Mindenesként”, „jolly jokerként” emlegették kollégái a sokoldalú alkotót, aki saját rendezései mellett főként forgatókönyvíróként, továbbá animátorként, háttértervezőként, sőt zeneszerzőként is segítette pályatársai filmjeit. Íróként-ötletadóként szerfelett eltérő alkatú kollégákkal dolgozott együtt sikeresen; a saját szemléletmódjához legközelebb álló Ternovszky Bélától kezdve Dargay Attilán és Foky Ottón át Gémes Józsefig, így a Macskafogó (1986) a Lúdas Matyi (1977), a Babfilm (1975), és a Vili, a veréb (1988) is a munkái közé tartoztak.
A Nepp József-életművet a humoros hangvétel – mindenekelőtt a groteszk és a fekete humor – jellemzi, Karinthy Frigyes szellemében. Nepp szívesen mutatott görbe tükröt az emberi gyengeségeknek, a kis és nagy megalkuvásoknak, mint tette már első rövidfilmjeiben (Szenvedély, 1961; Holnaptól kezdve, 1963; Mese a bogárról, 1963). Később egyre inkább a társadalom szemfényvesztéseiről készített szatirikus rajzfilmeket (Oxidia, 1965; Öt perc gyilkosság, 1966; A Yeti dala, 1970). A Megalkuvó macskák (1979) musical-burleszkjében a klasszikus amerikai rajzfilm hagyományait folytatta, jellegzetesen közép-európai vitriolos humorral. Ugyancsak az utóbbi érvényesül első egész estés rajzfilmjében, a kultikussá vált Hófehérben (1984), amely nemcsak a mesehagyományokat parodizálja, de szamárfület mutat a mindenkori hatalmasságoknak is. Nepp második egész estés animációja, a Gréti…! – Egy kutya feljegyzései (1986) szelídebb húrokat pendít meg négylábú címszereplőjének érzékeny portréjával.
Nepp József a magyar sorozatanimációban is maradandót alkotott. A Szenvedély által inspirált Gusztáv-mozisorozatot (1964–68) Dargay Attilával és Jankovics Marcellel közösen gondozta. Az ő képzeletének szülöttei az Üzenet a jövőből – A Mézga család különös kalandjai (1970) és két folytatása, vagy a Dr. Bubó figurájáról elhíresült Kérem a következőt! (1973–84) szereplői is. Tévésorozatai nemzedékek számára meghatározó élményt jelentenek, és mindmáig hivatkozási alapnak számítanak.
Az író–rendező azt nyilatkozta egyszer, hogy úgy képzelte, dolgos évtizedeit egy gyárban fogja tölteni. Csakugyan így történt, de szerencsénkre ez a gyár a rajzfilmgyár lett. A Balázs Béla- és Kossuth-díjjal kitüntetett Nepp József nélkül nem képzelhető el sem a hazai animációs film, sem a 20. századi magyar tömegkultúra története.
REISENBÜCHLER SÁNDOR (1935–2004)
Egy legenda szerint a hetvenes évek elején Cannes-ban az a mondás járta, hogy a magyar filmművészetben „két szélsőséges őrült van”: az élőszereplős játékfilmben Jancsó Miklós, az animációs rövidfilmben Reisenbüchler Sándor. Reisenbüchler, akit barátai és kollégái Bükinek becéztek, eredetileg dokumentumfilmesnek készült, de miután a hatvanas években ösztöndíjat kapott a Pannónia Filmstúdióba, a dokumentumfilmet végleg az animációra „cserélte”. Ugyan munkássága kevéssé hasonlítható bárkiéhez is, öntörvényűsége és újító szelleme, illetve képzőművészi elkötelezettsége miatt sokszor Kovásznai Györgyével szokták párhuzamba állítani.
Életműve, amely a radikálisan egyedi kollázsanimációra épül, igazi kuriózum nemcsak a magyar, de a nemzetközi animáció-történetben is. Több filmen keresztül vezetett az út a jellegzetes reisenbüchleri stílushoz. Az Egy portré századunkból (1965) még személyes hangvételű, önéletrajzi hátterű kollázsfilm, a világsikert meghozó A Nap és a Hold elrablása (1968) viszont olyan remekmű, amely pont egy rajzfilm: a népművészetből merítő, szürreális látványvilágát vibráló mozgások és Eisensteint követő montázshasználat fémjelzik. Története kozmikus léptékű, az egész emberiség sorsát meghatározó eseményeket sorol elő. Összhatásában az elementáris erejű zeneválogatás is nélkülözhetetlen szerepet játszik.
Ezeket a jegyeket viszik tovább Reisenbüchler későbbi kollázsanimációi. Zaklatott filmjeit a társadalmi feszültségek, a vesztébe rohanó emberi civilizáció és az ökológiai katasztrófák elé néző planéta sorsa miatt érzett aggodalom, düh és riadtság hívta életre. Különösen erős a szorongás a Barbárok idejében (1970), a Pánikban (1978), az Isten veled, kis sziget!-ben (1987), az Ecotopiában (1995) és az életművet tudatosan lekerekítő A fény pillanatában (2002). Némi reményt ad a kultúra értékeinek védelmezése, mint a Cannes-ban különdíjat kapott Az 1812-es évben (1972), a visszatérés vágya a tiszta természetbe (Zöld intelmek minden napra, 1992), esetleg a földönkívüli civilizációk látogatásának lehetősége (Holdmese, 1975). Máskor a groteszk és abszurd humor bizonyulhat mentőövnek (Békéltető expedíció a Mars bolygóra, 1983; Boldog világvége, 1999).
Reisenbüchler Sándor munkásságát többek között Balázs Béla-díjjal (1975), Kossuth-díjjal (1993) és a KAFF Életműdíjával (2002) ismerték el.
VAJDA BÉLA (1935–2011)
Festőnek készült Vajda Béla, de filmrendező-operatőrként végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, s a hatvanas évek végén került a Pannónia Filmstúdióba. Animációs életműve sokarcú, de számos visszatérő motívum is kíséri a munkásságát. Diplomamunkája, az Oberhausenben megosztott nagydíjat nyert Nyelvlecke (1967) megelőlegezi a Vajda-animációk számos védjegyét, a tétlen (anti)hős figurájától kezdve a beszédhang ironikus alkalmazásán át a dokumentarista attitűdig. Vajda Béla egyike volt a dokumentarista animáció hazai képviselőinek, miközben a karikaturisztikus animációban is maradandót alkotott. A hétköznapok groteszksége, a kisember tétlensége (és tehetetlensége) – vagy akár visszafelé elsülő hiperaktivitása – éppúgy foglalkoztatta, mint a beszéd értelemvesztésének feltárása. Pályája elején szívesen használta az akkor divatos kollázsanimációt, később főleg rajzfilmeket jegyzett – olyan karikatúra-zsenik közreműködésével, mint Várnai György, Hegedűs István és Sajdik Ferenc.
A szociológiai kérdésfeltevés igénye jelentkezik a Hogyan éljen az idős ember? (1968) és a Feleségképzés anno 1904 (1970) című művekben, míg a valós rádióinterjút felhasználó Pléh-boy (1973) a riportalapú animációk különösen fontos darabja. A mozi, a Reggeli ábrándozás és A tojás 1969-es miniatűr sziporkái azt hangsúlyozzák ki, hogy az ember mennyire elveszhet a modern nagyvilág forgatagában. A Jócselekedetek (1973), a Teljesítmény és siker (1982) vagy A hegedű (1984) groteszk társadalomrajzai szerint a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, míg a Párbeszéd EKG közben (1986) az önvizsgálat különös esetét jeleníti meg.
Az életmű legnagyobb sikere a Cannes-ban Arany Pálma-díjjal kitüntetett Moto perpetuo (1980). A Vajda-animációk sok motívuma visszaköszön és átértelmeződik a talányos, egyben rendkívül mulatságos rajzfilmben. Főhőse egy szürke kispolgár, aki egy páternoszter fülkéiben a legkülönbözőbb jeleneteket látja a szemei előtt, és ezért képtelen beszállni a felvonóba. Álomszerű figyelmeztetés mindez a társadalmi mozgástér korlátozottságáról? Expozé a világ kiismerhetetlenségéről? Akármelyik is, a Moto perpetuo gondolkodóba ejt a dilemmáról: van-e kapcsolat a jelenségek között, vagy mindent csak az esetlegesség rendez sorba? A válasz megtalálása a nézőkre vár.
Vajda Bélát 1982-ben Balázs Béla-díjjal ismerték el, 1985-ben megkapta az Érdemes Művész kitüntetést.
VARGA CSABA (1945–2012)
A magyar animációs film egyik legsokoldalúbb alakja szívesen járta a művészi kifejezésmódok járatlan útjait, és intézményi szerepvállalásával is beírta megát a hazai filmtörténetbe. Varga Csaba matematika–rajz szakos tanárként végzett, majd az animációhoz amatőrfilmesként került közel. Alapítója volt a pécsi Ixilon stúdiónak, amely 1979-ben csatlakozott a Pannónia Filmstúdióhoz, létrehozva annak pécsi műtermét. Kereken egy évtizeddel később Varga Csaba a pártállami rendszer végén elsőként alapított önálló animációs stúdiót. Az Erkel Andrással közösen indított Varga Stúdió a kilencvenes évek meghatározó animációs műhelyeként a neves külföldi megrendelések mellett a szerzői animációk felkarolásáról vált legendássá.
Varga Csaba keze alól merészen egyéni filmek kerültek ki, s képzőművészettel, költészettel, sőt zeneszerzéssel is foglalkozott. Az animáció minden főbb típusát kipróbálta, nem ismételte önmagát. A Varga-animációk mégis sokféle módon kapcsolódnak egymáshoz, legyen szó az idő rejtelmeinek fürkészéséről, a rend és a rendezetlenség ellentétének vizsgálatáról, vagy éppen a sajátos humorról. A Változások-változatok (1977) színes mosóporba rajzolt alakzatokat mozgat, az Időben elmosódva (1980) párhuzamos vonalrajz-képsorai a nemek kapcsolatára fókuszálnak, és a mulandóságra ítélt létezés mementója a Valcer (1984). A valaha készült legjobb animációk közé sorolták 1998-ban Krakkóban A szél (1985) című alkotását, ami a vizuális kreativitás és a matematikusi észjárás legmagasabb fokú összekapcsolása. Más filmek az alkotó groteszk humoráról tanúskodnak, különösen a gyurmaanimációk, leginkább Az ebéd – Kedvesem főz (1980) című komédia, amely felavatta a magyar animáció egyik első gyurmakarakterét, a sorozathősként visszatérő Augusztát.
A képzőművészeti hátterű Bestiák (1993) után 1999-ben az animációs életművet lezáró filmhármas következett. Az Ablak tisztelgés Joan Miró előtt; a Bogár ismétlődéses mozgásokra építő etűd; a magyar–angol koprodukcióban készült, félórás Don Quijote bábfilm címszereplőjében pedig sokan egyfajta rejtett – azaz nem is olyan rejtett – önarcképet véltek felfedezni. Varga Csaba ezt követően rendkívül intenzív szellemi munkát folytatott: számos könyvet publikált, elsősorban a nyelv- és írástörténet tárgykörében.
1985-ben Balázs Béla-díjat, 1988-ban Chicagóban Életműdíjat kapott, 2003-ban kitüntették a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel.
Varga Zoltán
filmtörténész
Képek: Magyar Nemzeti Filmarchívum
